Aranyat érő záporok nektárját
iszogatják a tikkadt, nyári lombok,
nagyapám, izzadtság szítta homlokán
barnulnak a búzás gondok.
Bivalyos szekéren bandukol vele az idő,
szemében virít a mező, a virágok kelyhe,
bajsza közt a föld illata omlik szét
és tudja, hogy ide köti élete értelme.
Nem zavarja sietés, sem az idő múlása,
az élet mezsgyéjén jár, mint előző apái
s amíg repíti két bivalya biztos cammogása,
minden ízében érzi, nem lehet megállni…
4 hozzászólás
Kedves Inda!
Nagyon tetszett ez a versed is.
Üdv: József
Kedves József!
Bár városban születtem, falun nőttem föl s az a kép tisztasága a gyermek képlékeny lelkébe beleégette magát. Annak a képét örökítettem meg a fönti versben is.
Örülök, hogy tetszett.
Barátsággal, Inda.
Gyönyörű képek, látom!
és valódi
I.
Kedves Koosán Ildikó!
Szeretettel üdvözöllek.
A képnek az írásnak közvetítő ereje van, sőt még azon is túlmegy: érzelmi világunkat kicsikét megmozgatja s valahol, az időben, ha rövid ideig is, de folytatódik a látott vagy olvasott képek élete…
Köszönettel, Inda.