Bocsáss meg!

Vigyáznék Rád, óvnálak
mindentől mi fáj,
fejedet ölembe hajtanám
ha gonosz szavak suttognak füledbe
és útjukat állnám.

Mesélnék Neked távoli helyekről
hol súlytalan testünk alatt a homokban
nem marad utánunk nyom,
hol eggyévált burnuszunk mögött
az örök boldogság honol,
hol a sok fénylő csillag, mint
rabszolgáid borulnak le szépséged előtt.

Láztól remegő gyönyörű testedet
gyógyító lepedővel takarnám,
ázott hajad füled mögé hajtanám.
Kínoktól meggyötört lelkedet az égbe emelném
és odaadnám az angyaloknak,
hogy gyógyítsák meg gyermeküket.
És ők saját vérükkel boldogan foltoznák
be sebeit és én leszállnék a földre,
hogy visszaadjam Neked.
Szabaddá tennélek, hogy élj,
mint egy pillangó s csak reménykedni tudnék,
hogy reszkető ujjamra mindig visszaszállnál.
Ölnék is ha kell, magamat, s csak azért,
hogy Angyal maradhass!

S végül elmondanám, hogy mindez igaz!

Hadd vigyázzak Rád, hadd óvjalak!
Cserébe nem várok mást, minthogy
az maradj ki vagy.
Engedd, hogy meséljek Neked
ezer és még egy mesét,
és nem kell szólnod semmit,
a szemed beszél!
Engedd, hogy nézhesselek
ahogy szabadon szárnyalsz,
mint egy Főnix-madár,
s tüzedben égjek el!

Hinni szeretném, hogy ez a valóság!
S ha ez, bocsásd meg nekem hitetlenségemet!
Bocsásd meg, hogy nem tudlak
okosan szeretni,
s hogy a vakság éjsötét
lepléből oly nehéz erőt
s hitet meríteni!
Bocsásd meg lelkem
minden kételyét és gyöngeségemet
mellyel erőt nem de félelmet kelthetek!
Bocsáss meg minden hibámért,
hogy túl sokat kérek,
s önző vagyok!
Bocsáss meg minden kimondatlan
szóért s meg nem fogalmazott
gondolatért! Minden hiányzó
ölelésért, az üres percekért,
az el nem töltött időért!
Bocsásd meg nekem,
hogy gyermek vagyok,
bocsásd meg a semmit
és mindent mi én vagyok!

Még bírom, de erőm apad,
s ha majd végleg elfogyok,
kérlek ezt is bocsásd meg nekem!