Bohocok

Nézd a bohóc arcát, festett könnye hogy ragyog,
álarca mögött ezernyi fájdalom, de ezt nem láthatod.
Kacagsz rajta, és észre sem veszed,
mintha tükörképedet tartaná neked.

Tegnap te is elestél, rajtad is nevettek,
átléptek feletted azok is, akik szerettek.
Akkor te voltál a bohóc, suta jószág,
mintha ellened lenne, az egész ország.

Holnap talán rajtam lesz a sor, meglehet,
hisz megúszni más bántó vigyorát, nem lehet.
S ha gyenge vagy és szádból kivéreznek a szavak,
hamar az intrikák örvényében találod magad.

Akkor már nem csak nevetnek, de beléd is rúgnak,
szétszabdalt testtel, tört lélekkel, nem örülsz az újnak,
a porond is megnyílik, de a nézők maradnak,
és te várod, hogy a pokolba is neked tapsoljanak.

Bohóc vagyok, tudom, arcomon igaz könny ragyog,
és várom, hogy rajtam nevessenek a nagyok,
hisz rajtuk múlik az életem, hogy holnap még élek e?
Látom e még a manézsban a festett kék eget?

Fenn a karzaton megszólal a zene, lágyan simogat,
magasban a trapéz magánya hívogat,
bár tudom, úgyis leesem, de magasba vágyom,
meglehet, hogy ez lesz az utolsó álmom.