Boldogság-füzér

Konok szomorúság-inda
szorítja magány marta testem,
hisz nem úgy szerettelek,
ahogyan kívánta tiszta-fényű lelked.
S mikor szíveink köldökzsinórját
el akartad tépni, lefogtam reszkető kezed,
s füledbe súgtam, gyarló életemnél
is jobban szeretlek,
hisz Te vagy létem fényes ébredése,
zaklatott reményem csendes,
ám lüktető szívverése.
Csak Te, míg mindenki más csak árnyék.

Arcod báját szívem
szűkre szabott egére véstem.
Hisz Te vagy szerelmes lelkem
ékköves gyönyörűsége.
S ha kell, ellopom színeit a rétnek,
hogy minden nap varázsoljak neked
valami egyedin színeset, szépet.
Mert akarom, érezd, nyugtató szerelmem
boldogság-füzérként véd meg.
Ezért magasztos izzással vetem lényem
elkötelezett igába, leszek rabláncra fűzött szolgád,
hogy kéklő szemed pillantását
ne szomorún, ne haragvón vesd rám!