Boróka

Hol volt, hol nem, volt egy lányka,
szép kis arca, kicsi lába,
orrocskája, fejecskéje,
hasacskája, kezecskéje.
Úgy szerette a családja,
ő volt a világ csodája,
babusgatta puszilgatta
édesanyja, édesapja.
Egyik reggel pirkadatkor
azt hallotta, a rigó szól,
s ágyacskájáról leugrott,
a mezőre iramodott.
Ott megállott hosszan, némán,
mint egy áldott szép tündérlány,
nézegetett körbe-körbe,
virágokra, égre, földre.
Ejnye, vajon mit kereshet,
miért fürkészik minden kelyhet,
minden szirmot a virágban?
Arra talán más világ van?
A méhecskék és a lepkék
csókolták a kis kezecskét,
amit feléjük kinyújtott,
üdeséggel illatozott.
Ő csak állt ott gyönyörködve,
ragyogott a nap fölötte,
körül zsongták lepkék, méhek
míg a reggel így ért véget.
Hanem vihar közeledett,
égre gyűltek a fellegek,
és a kislány megijedve
azt se tudta, hová menne,
ahol vihart, esőt, szelet
békességben átvészelhet.
Nem volt rajta meleg kabát,
nem viselt ő sálat, sapkát,
csak úgy volt ő, lengén, ahogy
az ágyából kiballagott,
úgy állt ő a szélviharban,
aztán sírni kezdett halkan.
Azt a sírást meghallotta
távolban az erdő bokra,
hívogatta integetve,
így talált ő búvóhelyre.
Megbújt ott a bokrok alatt,
elkerülve az ágakat,
mert bizony az erdőszélen
fenyőbokor termett éppen.
A bokor őt így intette:
„Drága gyermek, itt pihenj le!
Maradj itt, te szegény árva,
kell nekem egy ilyen lányka!
Marasztallak, ide veszlek,
téged el már nem engedlek,
légy gyermekem, a kislányom,
légy az enyém mindenáron!”
És a kislány fogvacogva
minden tagját összevonta,
lehevert a bokor tövén,
széltől védte őt a sövény.
Elszállt rögtön didergése,
álom jött a két szemére,
és csendesen aludhatott
ameddig a vihar tartott.
Az égzengés lassan csitult,
a szél ereje is kimúlt,
s amikor a nap tüzével
délutáni égre ível
szivárvány az alkonyattal,
búcsúzott a párás nappal,
majd belépett a helyére
a mező csillagos éje.
De hová tűnt el a lányka?
Csak nem ment az éjszakába?
Csak nem történt bármi baja,
hiszen nem mehetett haza!
Úgy eltévedt, utat vétett,
nem volt ura helyzetének,
bokor alatt kellett várjon,
míg valaki rátaláljon!
Várakozott, nézelődött,
s amikor az este eljött,
már nem fázott, nem remegett,
megszerette azt a helyet,
ami neki álmot adott,
s tudta, soká maradhat ott:
álmaiban bokor lett ő,
míg vigyázta őt az erdő,
átölelte szundikálva,
simult a bokor aljára,
mint két testvér, egybe nőve,
egy gyökérrel egy a törzse.
Bizony soká várakozott,
onnan messze nem távozott,
ott maradt ő üldögélve
tűlevelű törzs tövébe,
ahol szeretettel óvták
ezek az otthont adó fák.
Mikor megjött apja, anyja,
oly erővel vették karba,
megölelték, megcsókolták,
a házukba visszahozták.
De a kislány nem volt nyugton,
esze messze járt, a bokron…
ott volt mindig a cserjésben,
ott volt álmában és ébren.
Később aztán minden héten
sétát tett ő a vidéken.
Bokrok nevét már ismerte,
mégis mindet elnevezte,
s akit legjobban szeretett,
avval hosszan beszélgetett.
Emlékezett a viharra:
ez a bokor volt az anyja,
meleg karjával takarta,
s otthont talált őalatta.
Úgy szerette a cserjéket,
vélte saját gyermekének.
És ez ősi vonzalommal
egybe forrott ő azonnal,
barátait védte, óvta,
s mennyi év telt el azóta!
Felnőtt lett az évek alatt,
de lelkében bokor maradt,
s ezt a nevet választotta,
szeretettel rá gondolva
ama áldott, szép bokorra –
s végül így lett ő: Boróka…