Mint újszülött, árva csecsemő,
Ha bölcsője a temető;
Úgy érzem én magam!
Ott van most, és oda tart,
E kapocs, míg él megmarad.
S nem tehet már semmit!
Mint virágok között a gaz,
Kit a virág árnya fullaszt;
Úgy érzem én magam!
Növény vagyok én is, bizony,
Saram eszem, vizem iszom.
És mégis más vagyok.
Mint idegen, honától messze,
Kinek szólni sincsen mersze;
Úgy érzem én magam!
Hazám vágyom, s társaimat!
Kik megértik vágyaimat
S családommá lesznek.
10 hozzászólás
Elgondolkodtató vers. És bevallom, tetszett. Nem tudok rá rosszat írni
Csak gratulálni!
Nekem is tetszett. És értem.
De nem szabad hogy börtön legyen…
szeretettel: sanna
Hát igen, sanna! Te valóban értheted miről akartam írni…
És bár nem szabadna, mégis az, bizonyos tekintetben…
köszi, hogy olvastad!
szia
Jaj tényleg!
Aki ért az ütemhangsúlyos verseléshez, az ellenőrizhetné. Mert annak indult, ez amolyan első akaratlagos próbálkozás (ugye érttitek?), és kiváncsi vagyok, hogy jó-e!
Gyönyörű…
Köszönöm Jodie!
Sokszor van nekem is ilyen érzésem. Nagyon megfogott ez a versed! Gratulálok!
köszönöm szépen, Theia!
Itt valaki marha tehetséges… ezek a képek juj de jók!
huh :$ köszi Liz!