Börtönvers
Vasbetonba öntve
telnek itt a napok,
ragyás rozsdafoltok
az égi csillagok.
Nem tudok én többet
egyenesen járni,
– gerincem meggörbedt -,
csak hajlottan állni.
Levelet nem írok,
levelet nem kapok,
asszonyra gondolok,
egy álomszép nőre,
míg cellatársamnak
vagyok szeretője.
Enyhítést nem kérek,
mit is keresnék kint.
Aki egyszer bent volt,
kintre másképp tekint.
Ablakom, ha volna,
nyugat felé nézne,
mindig napnyugtára,
sosem napkeltére.
2 hozzászólás
Kedves Kati!
Már az első négy sor mindent elmond.
Nagyon-nagyon jó vers, szívbemarkoló.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati