Úgy szállingóztunk a semmiből szinte,
mint pihés virágok nyáron a vízre.
Egymás kezét szelíden megfogni csak,
hiszem, nincs ennél szentebb akarat.
Úgy nőttünk ki a semmiből hirtelen,
mint aranyló kalász, ha a föld terem.
Az élet bennünk lobogott, s élni csak
úgy tudunk, ha fogjuk a másikat.
Annyian voltunk, hogy nem látszott a vége,
béke volt velünk, kenyérszagú béke.
Ettünk, ittunk együtt, s ahogy kezet fogtunk,
a jövőhöz egy-egy karéj békét raktunk…
5 hozzászólás
Kedves András!
Olyan, mintha a versedben augusztus 20-át írtad volna le, mivel abba az ünnepbe belefér a kenyér megünneplése is.
Remek az egész versed, csak ráadás az utolsó sora: "a jövőhöz egy-egy karéj békét raktunk…"
Remélem, segít rajtunk a sok-sok karéj béke!
Üdvözlettel: Kata
örülök, hogy tetszett, kedves Kata
Kedves András!
Nekem is nagyon tetszett a versed. Az utolsó sor különösen tetszik. Ez valamilyen vásári forgatagban ihletett meg Téged, én úgy gondolom. Akármilyen is volt a rendezvény, a versed megkapó.
Üdvözlettel: Túri Imre
Kedves Imre!
Kedves Imre!
A rendezvény csodálatos volt minden szempontból,
kötetnyi verset érdemelne