Búcsú a fájdalomtól

Sikolyból ébredt fáradt teste,
és bár a halált várta, leste,
eljött ím egy szebb pillanat,
fájdalom csak emlék maradt.

Mert elátkozott hétköznapok,
lelkébe véstek véres nyomot,
rakva rája szörnyű terhet,
keserítve minden percet.

Adott volna annyi szépet,
sírig tartó száz emléket,
kár, hogy ő nem kellett soha,
élete bűntette… a mostoha.

S mert úgy érezte tartozott,
rút magányra kárhozott,
rab volt teste börtönében,
feláldozva mindent régen.

Se szabadság, se édes élet,
a boldogság is semmivé lett,
s az idő akár a homok,
csak telt…
s egyszer új érzést hozott.

A nap most felragyogott újra,
terelve őt másik útra,
szeretne már maga lenni,
életéért többet tenni.

Búcsút intve annak mi volt,
fájdalma már csak szürke folt,
hiszen…választása nem maradt,
meghal,… vagy keres új álmokat…