Búcsúszó

Fájdalmam csorog szívemen,
mint apró mécses forró viasza,
sebesre égetve minden barázdát,
hol hulló vércseppek születnek.

Húsomba kapar röpke illúzió,
vacogó könnyek karcolják arcom,
s árnyad fölém hajol csendesen,
pilláim felett bánat hunyorog.

Elmúlás megássa álmok sírhantját,
halott ábránd készít koszorút
nagy tövisekből a remény fejére,

s lehántolt lelkem ostorozzák,
eltemetett hiány-lángok nyelvei,
keserű búcsúszóban hordozva álmaim.