Forró szenvedélyek viharában éltem,
találkoztunk s attól fogva semmitől sem féltem.
Most sűrű homály fedi arcom, s lelkem mélyét,
elvesztettem végleg szerelmünknek fényét.
Elmúlt minden vihar, de még mindig borult az ég,
szívemben egy idő óta a megváltás tüze ég.
Minden eltűnt, miben eddig hittem, a boldog szép napok,
egy forró érzést kértem, de tőled csak hidegséget kapok.
A szép szavakat, mit tőled kaptam elfeledtem rég,
meg sem írt leveleidet gondolatban dühöngve tépem szét.
Ígérgető szavaidnak ezentúl nem hiszek,
a jövőmbe emlékül rólad még egy álomképet sem viszek.
Végtelen éjszakákon át rád gondolva forgolódtam,
a sötét szobában a hideg ágyban magamban csendesen
morgolódtam.
De most már vége ennek, engem többé ne keress,
s azt kívánom ”úgy” mint engem soha senkit többé ne szeress!
(2001. tavasz)
2 hozzászólás
Nagyon szép verset írtál! Néhány helyen kicsit kurtítanéka soron, mert nagyon hosszú, de ettől az apró részlettől eltekintve nagyon tetszik. Így tovább!
Köszi. Ezt a verset annak idején még annak a srácnak írtam, akivel négy év után végül újra összejöttem – immár lassan 3 éve – és most a menyasszonya vagyok. A sors…