A búcsúzkodók nagyon szegények,
csupa köd és füst a szürke állomás,
egy csók, egy intés a végső áldomás,
– mutatják belül milyen kőkemények.
Az utolsó falat türelemkenyér,
mint parányi, koldult alamizsna…
De, ó, a lélek végtelen tarisznya!
csak szemünkből hordja a könnyet a szél.
Most, bár indulnom kell, visszajövök még
érted, s akkor már nem tart semmi vissza,
s viszlek, ahol nem ily hideg a tél.
Kezem melegébe majd belebújhatsz,
lelkemmel takarózz, s ha majd tavasz kél,
vár az új kikelet, s mi szállunk, mint a szél.
10 hozzászólás
Szerelmes szonettjeid, kedves András, mindig elgyönyörködtetnek. Nagyon érted Te ezt a formát, stílust, hangulatot!
Gratulálok!
köszönöm, kedves Irén
Gyönyörű…Kedves András
Fantasztikusan szuggesztív képek, fordulatok, olyan igazi MŰ.
köszönöm, kedves Dinipapa
Jót írtál András, de ez a minimum tőled.:))
Gratulálok!
Kedves szavaid köszönöm, Adrienn
Szia András! 🙂
Az ötöst megajánlottam, mert amit írtál, megérdemli a csillagokat. 🙂
Nagyon szépen búcsúzol attól, amitől sohasem búcsúzol. 🙂 Ne is!
Én gazdagabb lettem, mert amit megosztottál az olvasóközönséggel, az a saját gazdagságodat erősíti. Ezáltal más is gazdagodhat. Azok, akik nem olvasnak, sokat veszítenek, mert szegényebbek lesznek. A lelki szegénység a fizikainál sokkal rosszabb. 🙂
Tiszták a gondolatok, képeid élnek, jómagam örömmel olvastalak, de van benne féltés is.
Jó ez a vers. Tényleg ennyit kell kínlódni, hogy egy ilyen létrejöjjön?
Gyönyörű, de látom, ára van!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Azt hiszem, mindennek ára van…
Kedves szavaidat nagyon köszönöm
Szia András!
Remek verset írtál! Nagyon tiszta mű. Örömmel olvastalak.
((Zoli
Szia, kedves Prince!
Örülök, hogy tetszett