Velem voltál, pedig nem is láttalak,
Mégis csak te jártál az álmomba.
Hasamat simogatva kívántam,
Első gyermekemnek szép álmokat.
De eljött a reggel, s az ébredés,
Az első napsugárral a szenvedés.
Bármily erősen is fogtam kezét,
Szívembe lassan elmúlt a remény.
Fáj, hogy ily gyorsan feladtad,
S nem is tarthattalak a karomban.
Nem látom szemeid, se arcodat,
S névtelen senki leszel a múltamban.
5 hozzászólás
Ez nagyon szomorú!
Annyira fájdalmas, mégis tehetetlenül tűri az ember, ha így alakul.
Gratula!
ui.Csak nem?…
Szia!
Fájdalmasan szép sorok. Nem születhetett ugyan meg, de ebben a versben örökké él.
Szeretettel: Rozália
Kedves Félis!
No comment… 🙁
Kedves Rozália!
Igazad van! egyrészt azért íródott a vers, hogy könnyebb leyen végiggondolni a dolgot, másrészt a versről mindig ő fog eszembe jutni!
Myrthil
Könnyebb, ha van neve, hidd el. És jó, hogy megírtad, de enélkül sem lesz feledhető.
Együttérzésem, még így jóval később is.
Hanga