Cirkadián

… A mai este az egyedüllété.
Görnyedő homokszem vagyok,
Megmártózom a Léthé
Vizében, s mit adtak az angyalok,

Egyetlen mozdulattal lemosom.
Egy szikkadó fatörzs ága,
Ékkőszemek tolvaja, ki oson
Az álmaid szögletén, s drága

Könnyeit a szívedbe szórja:
Ez vagyok én tebenned, egy
Veled, de nélkülem úszó bója,
Minek hullám völgye egyre megy

A végtelen felé, tovasírva keservét…
Tetemek lógtak a kampókon;
Ide jutott, ki ezerszer vét
Sorsa ellen, üres lapként lelke ódon

Mintát marva meghatottan.
Én egy voltam a sok közül,
Szíve a sikoltó halott tan
Körének, míg ezer féreg közösült

Rozsdamarta horgokkal.
A gerincem világokon erjedt
Fájdalom, s zubogó okkal
Telíti tüdőmet, ha terjed

A nyállal kevert értelem.
Megtölti velőmet, nem bírom,
Hogy dobog a vér velem,
És míg soraimat írom,

El nem tűnik, de nő a végtelen.
Soha meg nem áll az én telem…
Lassan elrothadok… Nem üvöltök.
Senki sem keresett, ti meg beletörődtök.