Elmentek ők a jók, a mennybe felmentek,
bár minket a földön oly nagyon szerettek.
Sóvárogunk, felnézünk a csillagos égre,
milyen boldog lehet ott Istenünk népe…
Álmunkban átmegyünk, nincs távolság nekünk,
a szívünkben élnek, mindenkit szeretünk.
Rokonok, barátok mosollyal üzennek,
látod, már a mennyben vannak, kik szeretnek…
Ámde régen, mikor napvilágra jöttünk,
ők még mindannyian itt voltak közöttünk.
Szívünkben lapulnak, mint rügyek a télben,
elhullajtott magvak, remény tengerében…
4 hozzászólás
Kedves Albert!
Oly nagyon, de nagyon szépen tudod versben átadni a gondolataidat, hogy élvezet olvasni. Annyira, hogy irigyem – na nem úgy, csak azért, mert én is szeretném megtanulni ezt a "tudományt". Gyönyörű az egész versed, én a következőt emelem ki belőle, és elteszem az "aranymondás"- gyűjteményembe: "Ámde régen, mikor napvilágra jöttünk,
ők még mindannyian itt voltak közöttünk."
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Jó tudni, hogy "aranymondások" közzé került a soraimból nálad. Egyébként ha az ember sok verset ír, a múzsák előbb-utóbb megsúgnak valami új szállóigét. 🙂
Ezt a versemet a tőlünk eltávozottak emlékének szenteltem, hiszen közeleg a Halottak napja és a Mindenszentek. Nincs olyan ember, akinek ne lenne halottja, kivéve ha az illető újszülött. Bár nekem már akkor is volt….
Üdv.: Alberth és köszönöm az értékelést! 🙂
Az utolsó versszak nagyon költői lett! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Köszönöm kedves Panka!