Csak nézz körül! Mit látsz?

“Mert így szól Jehova, az ég
teremtője, az igaz Isten, a föld
megformálója és alkotója, aki
megszilárdította, aki nem pusztán
a semmiért teremtette, hanem
azért formálta meg, hogy lakjanak
rajta: “Én vagyok Jehova, és
nincsen más.” /Ézsaiás 45:18 – ÚJ VILÁG FORDÍTÁS/

“Azt mondom tehát, és emellett
tanúskodom az Úr nevében, hogy
többé ne járjátok úgy, ahogy a
nemzetek, akiket a hiábavaló
gondolataik vezérelnek.
Elméjükben sötétség van, és
eltávolodtak attól az élettől, melyet
Isten ad, mert nem akarják
megismerni Istent, és érzéketlen
a szívük.” /Efézus 4:17,18/

Úttalan időkön nézek a némaság
arcába, hol porladó csendek
hallgatnak bennem, emlékül tűnő
tekintetén a mára már voltjain
pihenő ifjúságnak.

Mindenül
hívnak az elomló tájak halvány
hajnalain merengő idők, hová
vágyaimba írtak a csendek letűnt
árnyain lévő feledő feledtetések.

Már harmatán száll el tőlem a
múlt, mi elveszett zugain hullva el
emlékül ragyog fel nesztelenségén,
rejteknyi magába fordulva. Múlva
kövek résein, vigyázva
rám az éjnek
merengésein, hol a vibráló egek
csillagain vonul egyre-egyre messzebb
a messzeség.

Bennem már elidőz
tekintetem minden sóhajba veszett,
felrezdült, néha már-már
arctalan emléke,
miben elmerült idők vitetnek át hullt
remények holnapra váró bizalmán.

A semmi
ölén ring a mára már
elveszett tegnap, hová hívnak mind
szótlanul a szavak tőled kimondott,
hozzám szóló, múltba vesző
emlékei.

Már átölelnek a csendek
hallgatásai, bennem veszve el, s érted
jőve fel talapzatán minden sejtésbe
fakuló, merengő tekintet. Mikor
mindenéül ragyog az élet
az embernek,
akinek szüksége van sokszor oly sok
elhervadó szükségtelenre.

Vágyain
követik érzései dédelgetve elhitt éji álmai,
szavak ünneplőjébe öltöztetve a csend
némaságait, érzésül adva egeinek elrejlő
messzeségeit.

S mikor feljő a hajnal dere,
páráin lehelve be a völgyek lankáit, akkor
mi szó lehull, elhullva a múltnak zsengéin,
szaván a bíborok járta tájnak
homályain. Mikor
lehinti színeit szívembe örökül az érzés,
jöttére várva bennem mi szó, s annak
értéke várva életét újra, mi voltjain
valamikor elhidegült.

Mert élt a világ mint
ember oly embertelenül, leledzve holt hitek
hitetésein, ölelve évezredeken
át hiábavaló neszeit
annak a semminek, mi vitte értelmetlenül
lépteit a vakhomálynak semmibe nyúló
örökén.

Csak nézz körül! Mit látsz!?

Elveszve lassan
a szavak szépségül kapott
értéke és azok öröme a dédelgetett időn,
a halva szült évezredek alatt látod, semmivé
lett az, ami kellett, maga a szívesség
érzésének meghittsége.

Melyben fájnak
azok, mik voltak bensők
értékéül, de nézd, a hiábavalóság itt gyötör
egyre inkább terjeszkedve, holt hiteknek
avarába lépdelve egyre az
emberi világ elidegenült nemzetei.

S karjai ölelik a semmit,
markolászva a kivagyi homálynak szívtelen
okát, már látva mind, hogy hiábavalóság az,
ami tüntetőn vonja magába akaratául a
világ emberiségét.

Lássál is, ha jársz
az utcák kövein, és figyeld meg,
hogy rohan az örömtelenség, elveszve a
tekintetek egymáshoz való szín józansága,
vonulva lépte az elhagyattatásnak.

S mosolytalanságba veszve tűntén
a pillanat, mi örökül
lehetne, ha hajlandó lenne szeretni az, akiért
vagy és lettél testvérül, de benned önmagát
nem keresi, és nem találja meg.

Nem lelve
örömet mindabban,
hogy testvérül adattunk egymásnak
e világon mind e létezés örömén.

Mégis
örömtelenné téve azt, mit
szíveink boldogságául kaptunk
mindünkért, meghitt
érzésül.

Magát az életet,
a szeretetnek élő örökén, e földi világon
megformált
létezésnek ránk és hozzánk
szabott, bízatottan kötődő, isteni tulajdonú
örök értékét.

/2023. június 12./