Nemrég még testemet vertem a falhoz,
Pár perc volt, s egy ékezet.
Hasonlított egy angyalhoz,
S talán sohasem létezett.
Mégis beszélt hozzám, nevetett és énekelt,
Tudtam, hogy ő csak az enyém,
És akkor semmi nem érdekelt.
De múlt a perc, s úgy szüntelen, dadogva,
Dobogva, dalolva táncolt,
Szeme szinte magához láncolt.
Átfutott az agyamon, álom ez, vagy valóság?
szertefoszlott
3 hozzászólás
Igen a meglepetés ereje..az néha nagyon nagy..
Gratulálok!
nagyon jó!!!!!
egyszerűen nem tudok rá mást mondani, ahogy a kezdettől feszültség uralkodik a versen, aztán a végén, az utolsó mondatban, egy földre dobó robbanás következik be!
ismerem az enyém, és mégsem érzést, nem mondom, hogy tudom milyen, mert mindenkinek más, de éltem már át hasonlót. nagyon jól megfogtad!
üdv
Niké
A fantázia arra való hogy a rövidkének tünő versbe is bele lássa azt ami valójában benne van.
Sikerült elgondolkodtatnod!Nagyon érdekes a vers csak így tovább!