Csókot lehel a hajnal a Balatonra,
óvatosan ébresztgeti, keltegeti,
simítja lassan. – Nézd, ott száll alacsonyan!
Tükrét narancsos ecsettel kenegeti.
Fájdalmas dalt búg fülünkbe, ugye hallod?
Jó lenne, ha bú helyett öröm ölelne,
rút árnyék helyett fény pengetné a lantot,
s oltalmazón ringatna a tó fövenye.
Úgy várom már a perzselő, forró nyarat,
kék madarat szállni, tán vállamra repül!
De a fehér vitorla még egyre dagad,
s a hullám is tajtékzik, jaj, ellenszegül!
Ó, mondd hova lett neki a jó modora,
talán megretten, s elfut az a rút kaszás!
Űzd el innen sebesen orkán ostora,
vagy döfje fullánkjával a csíkos darázs!
Csókot lehel a hajnal a Balatonra,
talán elcsitul a feldúlt, dühös tajték.
Tán már nyáját tereli bárány pásztora,
kicsalja s jő egy apró sugárfonadék.
2 hozzászólás
Kedves Suzanne!
Nagyon szép írás!
"Úgy várom már a perzselő, forró nyarat,
kék madarat szállni, tán vállamra repül!
De a fehér vitorla még egyre dagad,
s a hullám is tajtékzik, jaj, ellenszegül"
bár csak jönne…koronamentesen!
Szeretettel:sailor
Kedves Sailor! Köszönöm szépen, hálás vagyok kedves szavaidér! 🙂 Zsuzsa