Egy élet is kevés lenne, hogy megismerjelek,
és szemedből kiolvassam a rejtett üzenetet.
Hogy kisírjam bánatom válladon,
míg te az ablakból az esőt bámulod.
Szerettem volna százezer csodát,
karavánnal átutazni egy tű fokán,
milliónyi smaragdot gyűjteni,
s a mélység feneketlen kútjába önteni.
Játszani az élet hangszerén,
s virágokból fonni lágy zenét…
De te nem szólsz. És én csak pergetem
ujjaim közül a bágyadt perceket.
3 hozzászólás
Tetszik a versed. A képek egészen egyediek, valahogy olyan különleges az egész. Az utolsó két sor egyenesen remek.
Gratulálok!
Üdv, banyamacs
Bűvöletesen szépen írtad le a gondolataidat…
Látni a képet, érezni a magányt..
Gratulálok!!!
Nagyon köszönöm a hozzászólásaitokat! Dinipapa, neked külön köszönet, amiért ilyen hűséges olvasóm vagy! 🙂