Csillagfényes éjszakán

Éjszaka van, nem alszom,
nem lehet, az éj vár,
kitárom házam ajtaját ,
kilépek a csillagok közé az éjszakába.
Millió csillag néz rám, fényes az éjszaka,
a motorok, a ricsaj, a világ zaja most nem ér el,
a fák, mint árnyak bólogatnak, s noszogatnak,
ne szalajtsd el e pillanatot, mikor a föld végre
az eget éri, s így a kettő egymást becézi,
ne szalajtsd el…
Így hát kitárom házam ajtaját,
-kiülök a csillagok közé-
s kérem az ég kolomposát, hogy a csodán,
melyet ma éjszaka láthatok, hadd időzzek kicsit.
Csak nézek fölfelé… s ők gondolataim fölé telepednek
s lesnek, hátha valami eszembe jut,
hátha valami túljut ma bennem,
hátha túljut valami azon a szűkös, ócska kereten,
mi a mindennapokban vagyok.
Fényük beszédes, kérdő, vádló egyben,
ítéletükben gúnyt érzek, megvetést…
S mint földben a vetés,
úgy sorjáznak bennem a kétségek,
előkerülnek a régiségek, gyerekkori emlékek, szépek,
Balatonszemes… Beca néni… a piros lapostestű gőzös…
Bagozár kutya… a ceglédi szőlős…
De mind hasztalan…
Mind emlék csupán,
s a csillagok ott fenn a magasban,
ostobán merednek rám…
Legyintek… hasztalan kérdezlek én titeket,
hasztalan emelem fel tekintetemet,
Mit tudtok újat mondani?
Mit tudtok rám bizonyítani?
Felmentem magam…
Higgyétek én hasztalan
őriztem itt valamit,
amit ki sem tudtam mondani soha életemben,
sem tettben, sem szóban, sem szerelemben.
Hát mért vádoltok?
Mit a fenét vártatok?
Mért ezt a nevet adtátok?
Őrző vagyok, de hogy mit őrzök,
magam sem tudom…
Bemegyek a házba.
Hát mi a csudának ültem én ki?
Mi az, mit vártam én itt, a csillagok alatt?
Hisz új már belőlem úgy sem fakad.
Lefekszem…
A nevem vagyok…
De talán mire meghalok,
megtudom ki vagyok.

Nomen est omen.