Csillaghullás

Augusztusban hullnak a csillagok,
e látványnak én a rabja vagyok.
Nézem a fénytől ragyogó Eget,
olyankor ajkam imákat rebeg.

Mindenkor csodás a csillagos ég
bámulom már sok-sok éve, rég'.
Lelkembe olykor nyugalom száll,
mert elértem a boldogságot már.

El akartam érni a hullócsillagot,
röpködtem köztük a fellegekben.
A Tejúton még nem sétáltam,
de ragyogását már csodáltam.

Eszembe jut egy ifjúkori nyár,
mikor egymást némán átkarolva,
szorosan, kéz- a kézben álltunk,
s a fénylő eget együtt bámultuk.

Akkor választottunk magunknak
csillagot, hogy később ránézve
az a szép este jusson eszünkbe,
amit nem feledünk el sohase’.

Nézem a szikázó égi csatát,
sötét felhőből leomló csodát,
amikor minden szívdobbanásra
a magasból száll egy csillagcsoda.

A meteorok augusztusi estén
sziporkázva futnak le az égből,
haladnak a megsemmisülés felé
s lassan tűnnek el a szemünk elől.

Azóta figyelem az égi csodát,
Göncölszekér legkisebb csillagát.
Úgy érzem, mintha rám tekintene,
mint valaha nagyon régen tette.

De a Göncölszekér kis csillaga
örökké ragyog fenn a magasba’;
csillahulláskor is a helyén marad
a szerelmesek vigasztalására;
– tán’ mert érzi, hogy itt a Földön
– ilyenkor szívek lobbannak lángra!