Csoda

Várom. Igen.
Akarom mindenáron.
Keresem azt a tekintetet,
mellyel kétszer bekerített.

Felrúgtam majd’ mindent érte,
de mondd, vajon megérte?
Bár az előd nem igyekezett
azon kapcsolatnak hidege lett.

Most itt az esély, tessék
tiszta lapon hiba ne essék!
Új élet, új cél
ó vigyázz, ne csak túléljél!

Mert a tiszta lap
ó igen, patyolat,
de ára van, te tudod,
felette szemed nem hunyod.

Csoda, mert annak hiszem.
Őt, aki megingatta hitem,
hogy langymeleg életből
van kiút, igen.

Csoda hát Ő?
Vagy csalódás? Hő?
Már vagy fél év eltelt.
Mióta szeme megperzselt.

De ő nem keresett,
az én állam leesett-
mikor tanúja lettem,
hogy ő , s én, mi ketten

csak látomásban
egy állomás, ha van,
addig vagyunk egy pár,
de nem egy kaptár:

mézzel csordogáló
szívet koronázó.
Nem. Mert szégyen ide vagy oda
ez az emancipáció kora.

Így hát én kerestem őt,
a lelkembe belesőt.
Írtam neki, s válaszolt:
közömbösen néhány sort.

Aztán fellelkesülten
újabb levelet küldtem.
Illúzióba menekültem.
Lehet, hogy felsültem?

Mert ezt már bizony hagyta
figyelmen kívül az ebugatta!
No , de létezik még torta,
mely szeletét nekem ontja.

Elmajszolni azonban
nem ezzel a fazonnal
fogom, hanem vele,
kivel szívem lesz tele.

Olyan, akit elképzelek,
hogy benne mindent lelek,
mi lelkemnek-testemnek kerek.
Vele boldogságban élni merek!