Daktilus-mazsolák

El ne siesd, el ne habard, ezen érsz meg,
Tenmagad általi vers hozadék, darabos ceh.
Nincs mire szabd, tele fiokod, újszerü göncce.
Gépbe se tedd, valahogy ne keverd össze.

Költeni jó szerep, írni a vágyakat – egybe;
Hol, mi kevés, azokat teszem el élre.
Harcra fel, indulok utcai képeket írni
Lábam a kövekre taposva, lopóz ki.

Szórom a földi varázst a faláda hasából,
Metszem a bokros időket alá, magas ágról;
Gyűlnek a percek, álnak az emberek abban.
Májusi egyveleg, odvas a képtelen katlan

Bolydul az erdei hangyazaj, almafa ágán
Ételem itthoni csillagok, átveszem áldván
Illan el óborom, inni ki, gondolom, illik
Lányokat átkarol, udvarol énem a sírig

Megkötik úgy kezem, ábra dal átkok, ha félek
Szemmel üt, összetör engem is, ellök a lélek
Küld oda, hol barom és esemény csap az agyba
Mindene ördögi, mégse nem értheti, zagyva

Ébred az illatos indulat, egy hangya létre;
Árnyakat fest, keze rajzol a tengeri kékre.
Féltheti életem, elteszi naponta halálnak:
Édeleg-őgyeleg, barnafej eltanul ácsnak.

Kérgeket összetesz, ingat az alja-semmi;
Képezi kriptadoh éjeken igába kötődni.
Feltöröl ócska dumát, ha belé merül, álszent?
Pokla vagy, és a személyed a pár cent.

Szívtelen, álnoki szavakra, nem ugrik a dinnye;
Áltat a néma remény, ezekre vágyik az ínnye.
Mily kevesen keresik kezem, ha barát kell,
Mily nehezen nevet össze a székely.

Kérem az ég kegyes őreit, akta halom ég ránk;
Bölcseket adjon a lélek ügyekbe, sárkányt.
Mert, ha, kevés a tudás, ürül ismeret oltár.
Vén keze életet olt, ha kinyílik a lomtár.

Szép Ilon, asszonyi szép szeme, engem elérve
Szívügyet összetesz, éj heve űdv keretébe;
Újra dal, Úr szeme nézi, ki énekel értőn-,
Én is a küzdelem átkait elteszem, ott fönn.