Dal, pihenőben (Egy szeptemberi nyár képei)

Udvarom, udvarom,
szép, kerek udvarom…
Házamnak szögletén
de sokszor dúdolom…
Borostyán kerítés
szélén a zöld határ,
kanyargó füves út
előtte haza vár.
Kinn utcát vigyázó
őrszemek, rózsafák,
idebenn liliom
hús-szirma néz le rád;
vele kel versenyre
akác, a lila tűz.
Melyik a magasabb?
Megmondja a becsüs.
Colosseum-sövény
ritkuló ablakán
röpdöső méhecskék
raja nektárt kíván.
Szép fenyő, ó miért
hullatod könnyeid
csorduló gyantaként,
s üdezöld ágaid
miért marja rőt-rút
rozsda: a Nagy Idő?
Fent még élsz, alattad
tűlevél-temető.
Kínodban antenna
vasrúdját karmolod.
Lesz-e még fénygömbtől
díszes karácsonyod?
Talán a fiatal
nyírfa majd válaszol,
hófehér karjával
ég felé araszol;
ezüstös levelén
forró nap sugara,
hűs szélben körtáncra
lendül a sudara.
Mellette óriás'
leánydísz-koszorú,
száz rubin rózsaág
virul, majd le-lehull
szirma kis füvekre,
bokrokra lepereg,
napokig ringatják
tarkálló levelek.
Két ezüst tuja közt
új fenyő ága hív,
csúcsa már magasabb,
mint a "római ív",
mely mályva-cserjékkel
egyszer csak véget ér,
kapuja arany ág,
szökőkút-nádlevél.
Udvarom, udvarom…
Szélén az érintő,
tíz tüskés örökzöld,
közepén a szelő:
sziklakert betonút
nagy V-je rejt csodát,
selyemakácok közt
száma-sincs kis virág.
Parányi víztükrön
lila tavi levél,
alatta eltévedt
kis béka éldegél.
Udvarom, udvarom…
Míg e dalt dúdolom,
rímekbe öltözik
kis arborétumom.
Libegő hintaágy
ringat el nesztelen,
álomba csukódik
körutazó szemem.
Aztán egy érintés…
Te jöttél közelébb,
s a fülembe súgod:
Gyere, vár az ebéd!