Darázs röpköd folyton ablakom alá,
Nem tudom elhajtani, menjen tovább.
Döngicsél az ablak és redőny között,
Segélykérésérere sietek rögtön.
Elhajtom őt, menj utadra te szegény,
De visszatér, s berepül megint közé.
Nem tudok mit tenni, elhajtom megint,
Nagyon emlékeztet ez valakire.
Aki mindig ott van, és sose lankad le,
Ostromol gyöngéden, s elvonul szerényen.
Én vagyok az, s megláttam magam e lényben,
Mosolygok egyet, s befejezem versemet.
3 hozzászólás
"Segélykérésérere sietek rögtön." Ez ám a költői szabadság! Értem a tartalmat, bár más, kedvesebb lényhez is hasonlíthattad volna önmagad, mert, hát a darázs az elég…, olyan izé allat. (ha érted mire gondolok) A kitartás nagyszerű erény, s ezt is javasolnám. Írj sokat, de annál is többet olvass! Kicsit diceg-döcög a versed, és nem túl irodalmi, de legalább érthető.
Üdv
((Zoli
Hát nem önszántamból választottam a darazsat, tényleg itt szenvedett folyamatosan, én meg már nem tudtam mit kezdeni vele. Köszönöm, hogy itt jártál.
Üdv, Balázs
Kedves Balázs!
Úgy érzem -és ne haragudj meg érte-, hogy Neked a rímtől mentes versek jobban állnának.
Tudod, miért?
Mert amikor rímelni szeretnél, erőltetett, kínos. Amikor nem ragaszkodsz a rímekhez, hanem engeded szabadon futni a gondolatot, sokkal jobban sikerül sorokat produkálsz.
Menni fog ez, meglásd!
Üdv.: Andrea