Lépkedünk a télbe,
óvatosan, oldalazva,
félve, hogy ránk szakad
az elnehezült ég.
Mellünkre ül,
és rémeket regél,
miközben idillt imitál
köröttünk a táj.
Hófehér szakáll
lóg minden ágról,
s könnyű, habos csipke
a madarak lábnyoma.
A pelyhek érintése
szemfedő-puha
ezüst szegéllyel,
és csokornyi jégvirág nyit
éjjel az ablakon.
Talán tisztább télen az ember,
talán csak úgy hiszi.
Megváltóban reménykedik,
mielőtt ez a tél elviszi.
4 hozzászólás
Szia Kati! Nagyon klassz leírás! És a vége! (Csak az a vég, csak azt tudnám feledni) 🙂 Egészen menő, amit csinálsz!!! Üdv: én
Szia Bödön! Örülök, hogy tetszett.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Kitűnő csodaszép versedhez
szeretettel,
elismeréssel, tisztelettel gratulálok!
BUÉK egészségben, szeretetben, békességben:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa, köszönöm szépen a hozzászólásodat.
Szeretettel: Kati