A domb túloldalán
A képzelet,
És mint őrjöngő lávafolyam
Elnyeli
A hűsítő tengert,
Ahol szamarak és kecskék
Botladoznak a betonban.
Madarak a lábuk alatt
Vergődnek,
Messzebbről talán halak,
Néma segítség visszhangzik.
Majd a gyilkos színek egyre elmossák
Az előttük elterülő
Égi könnyeket
És az állatok nyugodtan pusztulnak el benne
Az utolsó gyomukat rágcsálva.
Majd egy nyelet után
Tovább haladnak glédában a színek.
Egy pislogás.
Hangosabb a csend mint a zaj
És a halál hátáról
Hallatszik a patadobogás,
Amint összetört harmatcseppeken
Ropognak végig,
Hogy utolérjék
A távolban kacagó,
Homályos délibábot.
1 hozzászólás
Kedves András!
Versedben szép és nemes gondoltokkal foglalkozol, azonban erre is érvényes, amit az lőbb már leírtam egy másik versednél. Most is csak azt ismételhetném.
Talán még most is folytatod a tanulmányaidat, vagy megvannak a korábbi könyveid, biztosan foglalkoztatok az iskolában verstannal. Vedd elő, és forgassad, vagy szerezd meg valamelyik forgalomban lévő kötet.
Egyébként itt, a Napvilágnál "barackvirág" most adott ki egy könyvet ilyen témában. Javaslom, próbáld megszerezni, biztosan hasznos tanácsokkal szolgál benne, amelyekkel megalapozhatod költői jövődet.
Üdvözlettel: Kata