Fekete kabátban,
éjsötét kalappal,
kormos üvegén át
néz le ránk a nappal.
Ameddig a szem lát,
tiritarka szemét,
vidám vak a vaknak
dicséri a szemét.
Villámok cikáznak,
szikraesőt szórnak,
kiszáradt a lelke
a kimondott szónak.
Kakofóniában
fuldoklik a fülünk,
nem hallik a kakas,
a fülünkön ülünk.
Ürítjük és tömjük
napra nap a bendőt,
miközben a lényeg
egy fikarcnyit sem nőtt.
Sánták talpa alá
hegedül a banda,
egymásra tipor a
gyönyörű, a randa.
Lánglelkű héroszok
langyos sárba rogynak,
nagy hasznát vehetnénk
itt egy tiszta rongynak.
A Sátán egy kövér
szivaccsal a kézben,
letörli az égről
Isten arcát szépen.
2 hozzászólás
Szia!
Huh, milyen komoly lettél! Érdekes, itt-ott döccen, de egész jó. A vége meg egész pofánvágott, mert van egy évek óta dédelgetett mondatom, amit eddig nem sikerült megverselnem, és az nagyon-nagyon hasonló!
Üdv,
Poppy
Kedves Árpád!
Sok szomorú igazságot gyűjtöttél csokorba – szépen versbe szedve. Első szakaszodban:
"Fekete kabátban,
éjsötét kalappal,
kormos üvegén át
néz le ránk a nappal. – mélyen, nezen emészthető igazság, de talán még ennél is szomorúbb a vége, hogy talán az Isten is elfordul tőlünk?
Nekem ez a versed is igazán tetszik, de talán legyünk kissé derűlátóbb, s amit tehetünk egymagunkban, tegyük meg azért, hogy az a kormos üveg tisztább képet mutasson.
Szeretettel üdvözöllek: Kata