Dobbanások

Mint mikor álmodik az éjszaka
úgy simulok az árnyékodba.
Úgy emlékezem.

Mentsd meg azt a kicsi szobát,
ami lelke volt a háznak.
Benned éltem.

Összetöröm a szemgöndreim,
tiéd lehet a végtelen óceán.
Sírok érted.

És ha majd elveszek benne,
érted a szív úgyis továbbél
holtan talán.

Most már nem látlak,
hiába ragyogsz kristálytisztán
távol tőlem.

Már nem tudok menni érted,
már neked kell, hogy
ölbe vegyél.

S ha már nem nem látod az utat,
kövesd az apró
dobbanásokat.