Düh

Kínfekete felhők gyűlnek.
Tomboló vihar, magamhoz ölellek
bennem is fergeteg dúl…
A kéz görcsösen a semmi felé nyúl…
nem éri el.
Tébolyda zúg fejemben:
Az Ész magyaráz, de szava érthetetlen,
a Lélek zabolátlan sikít…
Visszhangja, mint szélvihar
csavarja ki tőből az Értelmet…
Zord, feszítő indulat zsibong karomban,
ha megszűnik a kontroll,
testemből egyszerre minden kirobban
Eszeveszett ütemben, zubogva száguld a vérem
Ordítani akarok, hogy felszakadjon minden…
semmi értelme,
így nem teszem meg mégsem
De szívemből a villámlást kitépem,
fölhajítom az égbe –
Menj innen! Hagyjál békén végre!

Megszakad a sikoly, az orkánnak vége,
elcsitul a zihálás.
Felnézek az égre…
Seszínű felhők ölelik át gyengéden az eget,
majd mosni kezdik, hűs cseppjeikkel a sebet…