Kínzom magam szüntelen
Minden pillanatban kémlelem
Keresek egy csendes helyet
Ahol nyugovóra térhetek
Téged újra meglelhetlek.
Álmomban szeretsz megint
Szerelmed bolondsággal meghint
De kinyitom a szemem
Lassan, félve alig merem.
A fehér plafon néz csupán vissza
Párnám lecsorduló könnyem issza.
Kitárom a két karom
De csak a dobogást hallom.
Helyed mellettem rég kihűlt
Lelkemre makacs szomorúság ült.
De talán nem is akarom elűzni
A változás elmém lenyűgözi
S majd a boldogságot megbecsüli
4 hozzászólás
Kedves Beliliafesz! nem értem, miért nem írtak idáig ehhez??? Szerintem csodálatosan írsz a csalódásról, a hiányról… Gratulálok!
Szia,
Nem tudom, nem azért írok, h hozzászóljanak, persze jól esik és köszönöm! De csak azért megy ennyire..mert szívből jött 😀
Az tud ilyet írni, ki keményen mindezt átélte…s a szivét a versbe beletörte…
Gratulálok, nagyon tetszett!:)
Köszönöm Sleepwell,
Jólérzed 🙂 ezt mind átéltem… s minden egyes "verbe beletörés" segített, h mára egészen másként lássak dolgokat! Köszi, h olvastál annak meg külön örülök ha tetszett ..megérteni is csak az érti aki átélte..nemde??