Furcsa gondolatokban vesztem el ma reggel.
Zárt szemhéjam alatt vajon milyen képeket,
Agyam melyik zuga, hogyan, miért nézeget?
Miért érzem testemmel úgy a nyár melegét,
Forró sirokkóként fújja rám leheletét,
Miért sírom vissza a zord, hideg téli estét?
Miért nem látom most jó halottaim arcát?
Nem hallom ködbevesző kellemes, bús hangját?
Miért takar be mindent a feledés hűs fátyla?
Miért lesz a hiány a napok megszokása?
És Te itt mellettem, aki csendesen alszik,
Halk, egyenletes légzésed ide hallatszik,
Neked vajon még mennyi földi lét adatik?
És én vajon meddig láthatom a Napot?
Mikor nem számolhatom már meg a holnapot?
Megcsörrent a vekker, és elszállt a hangulat.
5 hozzászólás
Jó gpndolat, szép megfogalmazásban.
Köszönöm szépen
Ha ilyeneken gondolodsz reggel, “félálomban”…akkor milyen komoly gondolatok “zargatnak” ha éber vagy, ébren vagy…itt is a képeidet emelném ki…és mint egy forgó film az utolsó hat sor…:)
De az utolsó sorban a vekker, nem tetszik, bár az elégé a valóságra nyomja a bélyeget és nem a képzelgésekre, gondoltatokra…de így is rendkívüli!
Gratulálok!
Köszönöm a hozzászólást!
A vekkert a maga csörömpölésével valóban az álmaimba való beletaposásnak szántam. Jó kontrólnak éreztem.
Nem furcsák ezek a gondolatok.Mindenkivel van így szerintem. Nekem tetszett a versed.
Ági