Kékül az ég, csicseregnek a fákon a tarka madárkák,
új tavasz éled a kertek alatt, libegő szeleken hull
szerte az illata, árad a fény az idő köpenyén át,
lelkem inogva a lét lebegő peremére kifordul.
Omlik a szívemen át szerelem, szaporázva a légzést,
torkomon elhal a szó, pirulok bele egyre hebegve,
nem jön elő sehogyan sem a néhai, reszketeg érzés,
hogy leszel így meseszép-szomorú Violám te szeretve?
Ám amikor kezedet remegő kezeimbe kinyújtod,
éled a hév, ajakam belefullad az édeni csókba,
átölelem folyamát, azután magam is belehullok,
mintha e csók ajakunknak a tétova végszava volna.