Évek repültek, fekete, károgó varjúként,
és én hiába menekültem űzött vadként.
Sötét-édes átokként velem marad, elkísér,
kínok közt pusztít el, felemel, ha futok utolér.
Túl mélyen gyökerező, őszinte, tiszta forrás,
szívembe vésett, örökké lobogó, gyilkos áldás.
Bárcsak kitépnéd a fájdalmat, mely perzseli lelkem!
Bánts, érted kiált minden cseppje, szívd hát vérem!
Gyűrött lepedő, utolsó sóhajod, utolsó csókod íze,
bánattal szorító, kedves béklyóba vert érintésed emléke.
S hiába kél új hold az égre, másik felemként belül hordozlak,
míg élek, lélegzek, míg el nem fogynak az úttalan utak.