Édes Elérhetetlen

Mennyi bolondságra képes a szív!
Mennyi értelmetlen, véres harcot vív!
S harcol szívem is, oktalan kis csata,
Mert eszemmel párbajozni lett feladata.

Értelmem súgná: „Ugyan, engedd el”
De a szívem válaszol: „Az égbe emel fel.”
És érzem, vesztésre áll itt rég az agy,
Mert minden kósza gondolatom tárgya Te vagy.

Ölelnélek, ha fájna már a lét,
Öltés lennék, ha a világ tépne szét.
Párnáddá válnék, ha elnyom az álom,
Énekelnék, ha nem szól égi kánon.

Mily’ bájos e szerelem!
Hallgasd, a csend átzuhan a füleken,
S ordít, hogy meghalld végre,
Közben szobád falait festi hófehérre.

Hófehérre, mert kifogyott már a vörös.
Nem látok, tudod, minden ködös,
Elvakít ez a folytonos villanás, ez az érzés,
És nem kell már más, nem kell új kísértés

Csak ez az egy, csak ez az örök!
S míg buta kis versikét körmölök,
Túl élénk képzeletem karodba’ ring,
És az én Földem rég körötted kering.

Bár ölelhetnélek, bár lehetnék öltés!
De ami nekem marad, csak a bús kesergés.
Én mégis szeretek, óh, szeretek szenvedni,
Édes Elérhetetlen, szeretlek szeretni.