Nem sokszor jártam nálad mint vendég.
Tüzes dombjaid csúcsa rajtam ég.
Lábbal mért úton eltévednék már.
Avar és kút? Feledtette a nyár.
Ősz hűvös leve veri ablakod.
Lemenő nap-lámpám itt nem ragyog.
Hajnal-köd sóhajt, akár te akkor…
Színes ruhát ölt rád e furcsa kor,
pedig talán a selymes barna szebb,
karcsú faként viselkedett tested:
szél sem fújt, dőlt, úgy hajlongott talán,
mint aki feledte, milyen a bús magány.
Remélem, hogy az emlék élni fog:
benned s bennem később is nyár ragyog.
S ha mégsem, úgy takarjon hóruhád,
kósza levél, ahol senki se lát.
2 hozzászólás
Kedves Soltissimo!
Nagyon szép vers, édes emlék. Sohasem tudom igazán mit is kellene még írnom, én nem vagyok költő, aki dicsérhetné a stílust, vagy mittudoménmit, de rengeteg érzést ébresztett bennem, visszhangokat és godolatokat. Szóval: szépet alkottál!
Üdv Era
Nagyon szép a versed:) Telve érzelemmel, ami engem sem hagyott hidegen…
szeretettel olvastalak: Zsu