Édes kárhozat – társ poetica

Elmúlt rég a langy-boldogság, meghalt hát a szerelem,
Keserű lett csókod íze: késdöfés a szívemen
Mást zúg már a tenger habja, megfúlt benne sok szép szó
Vallomásunk rongyos szélként száll tova, mint gyász-zászló.

Kéz a kézben állunk érzéseink sírjánál,
Kínnal gyötört múltunk szebb jövőért kiabál.
Dühödt mondataid, késhegyről csöppenő vér,
Ölelésed forrósága mára fagyos hideg tél.

Könnyes arcomat fekete fátyol takarja,
Érzem, a szíved engem vádol, szerelmemnek sírhantja,
Vértől piros ajkaimon elhalnak a szavak,
Elsorvadt a nyár-virág, ha a szív belé is szakad!

Átkozott esküvések viharában,
Térdre borulva sírunk egymás karjában.
Vállad könnyeim díszes kelyhe,
Érezzük, még nem jött el a vége!

Haragos tűzzel így szeretlek, lángok között a szíved,
S nem múlt még el minden vihar!- Én legyőzhetlek téged,
Légy lelkemben mennydörgés, s én villám tüzét szítom,
Hogy meghalni akkor se félj, ha eltaszít két karom…

A pokol fortyogó tengerén keresztül,
Eljutok hozzád, bármibe is kerül.
S legyél Te a kín nekem, a fájdalmam,
Tőr a szívemben, s mégis a vágyam

S én leszek még számodra a mennybéli jég-pokol,
És csend-sötét szívem mélyéről kárhozat-dal szól
Hervadt virágok illatával játszik a bús szél,
tűnt szerelmünk emlékéről altatót zenél
Én hallgatom, s szívembe vésem gyilkos szirénénekedet,
Mely a halál párnái közt elaltat végleg,
S halk szavam a szél suttogja majd neked,
A legszebbet mind közül, hogy: – Szeretlek!