Megint lepergett a homokszem,
szomjazónak nyílt égi csap,
s megtöltve a kertek köldökét,
föld ivott altató alatt.
Szemben háztető foltja vedlik,
párát vet rám a hajnali kéz,
szárad, ahogy oszlik fájdalom,
mint fogyadoz csuporból a méz.
Múltat idéz esőszag, plasztik
a kép, bennem agg díva dal
harangoz, s ahogy felhő vonul
öregen, jelenem fiatal.
A nap bíbor blúzát ölti fel.
idő kereke pördül újra –
a szélbökdösés – villan a táj
buja arcán pajkos azúrja.
Holnapot színezett rám a kör,
intek a mának: itt hagyom,
virágos álmaim között már
elavult a bánat, csupa gyom.
6 hozzászólás
Ez valami nagyon szép!:)
Igazi, őszi, elmúlást idéző gyönyörűség!
Gratula!
Barátsággal:Zsolti
Kedves Zsolti!
Én meg azért gratulálok Neked, mert benéztél hozzám, vagyis a vershez. Csak ki kellett néznem az ablakon.
üdv,
A.
Szivbol gratulalok,nagyon tetszett ez a szep es mely alkotasod,kedves Andrea.Szivbol kivanok jo eletrot&sok napfenyt es vegtelen szeretetet,hogy meg sok ilyen szep alkotasod szulethessen,Sankaszka,a messzi tavolbol….
Kedves sankaszka!
Én pedig örülök, hogy a messzi távolból is időt szántál rám, illetve erre a versre. Remélem, jössz még. Minden jót Neked,
A.
A színek, a képek, a természet "eseményei" mind-mind rendkívül szemléletesen tárják elénk az idő múlását. Szép vers, szépek a rímek, az áthajlások… a szerző… 😀
Kedves Csaba!
Megtisztelsz verselemzéseddel. Igen, mind a külső, mind a belső természet változik. A vers csak erről szól. Talán a címe nem túl eredeti, ez most jutott eszembe.
A.