Édesanyámnak

Fájdalom marja szívemet,
Bocsánatért esdekelve írok.
Próbálok nem gondolni arra,
Lassan egy órája miért sírok.

Fáj, amire ma este ráébresztettél,
Sírva kértem tőled bocsánatot.
Tudom már, hogy igazad lévén
Törtél meg egy gonosz varázslatot.

Saját varázslatomnak áldozatul esve
Lettem gonosz, kevély, hazug, s önző.
S fáj, igen, fáj hogy igazad lett,
Mert nem bírom elviselni így az életet.

Tagadhatom magamnak még ezerszer,
Nem győzök meg egyáltalán senkit.
Keveset kértél, azt sem tettem meg,
Pedig te vagy, ki nekem adta lelkét.

Ezer más ember volt sokkal fontosabb,
S ismerem magam, lesz is még talán.
Most úgy érzem, felkötném magam,
Ha tudnám, akkor megbocsátanál.

Reménytelenség jár át belül,
Az ad rá okot, hogy nem hiszed,
Hogy rajtam nem látszik kívül,
Mennyire hálás vagyok, s szeretlek.

S hiába fekszem könnyárban úszva,
S hiába gondolom: kiontom véremet,
Tudom, azzal nektek tennék rosszat,
Két húgomnak, de főképp Neked!

Sajnálom, hogy elmulaszottam
Ezer lehetőséget arra a tettre,
Hogy kimutassam hálám azért,
Amit adtál, hogy igazán szerethesselek.

Egy ördög vagyok, s te mégis szeretsz,
Hálátlan eb, ki marja csontodat.
Lelked nem volt elég, tovább keserítelek,
S még csak észre sem veszem magamat.

Elfeledve téged élek egy életet,
Elfeledve ki a legfontosabb,
Eléd helyezve számtalan lelkeket
Írok olyakat, mik sosem voltak komolyak.

S utolsó könnyemet pecsétként hullatva
Ajánlom e verset egyedül neked!
Békét kívánok, s nem több bakot lőni,
S hogy tudd, mindig szerettelek!

Menekvést keresvén kiöntöm szívemet,
Papírra vetem, hátha megmarad,
S egyszer, ha újra összevesznék,
Remélem emlékszel, ez szívemből fakadt.