A pirkadat egy halvány csipke, lilás.
Isten terítette az égre, ki más.
S az ezernyi cseppet, ami ráfagyott,
gyöngyként tette rá, miközben lágy fagott
énekel, hogy a hajnalt hívja elő.
Felbukkan a nap is, hajnallal kelő,
majd megszólal egy dús hangú klarinét.
Hangjára ébred a hegy, síkság, a rét.
Azután dalol a vidám cimbalom.
Mondja a hárs: szétterítem illatom.
A nap feljebb száll, eljön a fényes dél.
Napsugárból szőtt vitorlán szél zenél.
Mélykék bársony, és rajta tüll az alkony.
Angyali kórus zeng éteri hangon.
Megszólal újra egy selymes, lágy fagott,
s letöröl arcomról minden bánatot.
6 hozzászólás
Szép vers. Ügyesen leírod, bemutatod minden oldaláról. A kezdő metafora remekül megadja az alaphangot, amihez azután a vers egésze igazodik. Mind a természeti képek, mind az emberi életből vett képek gyönyörűek.
Köszönöm, kedves Madár!
Klári
Drága Klári!
Ez a versed valóban úgy hatott rám, mintha letörölt volna arcomról minden bánatot.
Hajnaltól az alkonyatig megzenésített szépség… megszólalt bennem ez a muzsika.
Mit mondjak? Gyönyörűséges!
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Nagyon köszönöm, hogy itt jártál és ezt a számomra olyan becses véleményt hagytad magad után! 🙂
Szeretettel: Klári
Szép! Költői. (üdv: ÁE)
Köszönöm szépen!
Üdv!