Égei-tenger

Csak oldalazva fértem
föl a buszra.
Ember-húsdaráló. Féltem.
Se jó modor, se intimszféra,
csak jó gyomor kell
a kipárolgáshoz,
hogy megbirkózzon a reggeli
bundás kenyér égettolaj-szagával.
Aztán odább sodort valami
olcsó pacsuli illata,
hisz márkásra nem telik.
A gyereknek kell az iskolába,
kirándulni viszik.
Jaj, a gyerek!
Vajon nyakába tette-e a kulcsot,
hogy el ne hagyja?
A három műszak, a macsó férj,
meg az örökös aggodalma
gyürkőztek még nem csúnya arcán.
Itt csak az egészen fiatalok szépek.
Ők látják az eget kéknek.
Neki csak szürke folt
a kapaszkodó kezek között.
Egy darabka égi tenger!
Pedig ő az Égei-tengerre vágyna,
ha nem esne naponta
fáradtan az ágyba.

Nővérem, húgom, legyél akárki,
ebben a testközelben nekem
már nem vagy idegen.
Gondold azt, hogy nem
a buszon vagyunk, hanem
nyár közepén az Égei- tengeren.
S az arcodon nem a veríték a sós íz,
hanem a tengervíz az,
ami föl-fölcsapódik rád.