Megöl a vágy,
A belőled táplálkozó hiány,
Az üdvösség, a méreg,
Melyet kezed nyújt ha eltéved.
Nem bírom most nélküled,
De téged se viselnélek el,
Jött korán a hűs szürkület,
S mindent a vihar vitt el.
Belédhalok most, néhány napig még,
Egész testem, azóta is olthatatlan’ ég.
Nem kell ígéret és nem kell szó,
Csak egy érintés, mely maradandó,
Lágy simogatás, mely halálos is lehet,
Egy ártatlan csók a sírodba temet.
Szenvedély, mely a halálba lök téged,
S érzed nem bírod már, azonnal véged,
Kérlek: csak egy érintést kérek!!!
Egy érintést
By Sziszi
5 hozzászólás
Megható, szép versed:!
Kívánom: teljesüljön kérésed!:)
Nagyon köszönöm, Dóra 🙂
Kedved Sziszi!
Versed klasszikus szerelmes vers és bár sok új elemet, ötletet nem tartalmaz (amúgy nehéz újat belerakni úgy, hogy napjába millió készül:) ), de a kialakitása, megszerkesztése, nagyon érzéki és megható. Így egy tartalomra, formára remek klasszikus szerelmes verset olvashattam, jó munka, gratulálok!
Üdv: Metal Koala Ha időd, kedved van nézd meg régi verseimet!
Köszönöm Attila! 🙂
Ez nagyon szép, jól leírtad, hogy milyen az érzés, amikor mindenáron vissza akarunk kapni valamit.
Attól olyan szép az érzés, hogy tudjuk: holnapra halott.
Az ilyen pillanatokban/helyzetekben érezzük meg a többi pillanat értékét, gazdagságát, egy olyan pillanattal, ami meghatározza az elkövetkezendőket, és még a szándékát is tudjuk, utolsó, végső, és ezért egyetlen (mint az összes többi, utólag).
Lehet, hogy elég zavaros amit írtam, de ezek jutottak eszembe.
Szépen írsz.