Egy fiatal, naiv lelkületű költőleány szól a vén Kosztolányihoz

Nincs meg a kincs, sírtál,
de mi az, fogalmad sincs, te csak írtál
egy verset,
szép lett, igen, szép lett.
Elolvastam, mert
el kellett,
de nem bántam,
szívesen olvastam,
bár nem tudom,
ha nem kötelező,
vajon valaha a
kezembe kerül-e
egyáltalán.
Aztán egy hosszú, csendes éjszakán át
ültem az üres papiros fölött,
és közelített, csábított az álom,
de nem lehetett,
nem engedhetett
a gyönge test,
az akarat legyőzte, én írtam,
én megírtam, bár sírtam másnap
már én is, mert fáradt voltam.
Aztán éjjel írni kellett megint,
helyes volt tehát, hogy nem csak éjszakán,
hanem éjszakákon
át, pedig
az előbb
áthúztam.
Miért? Már akkor is tudtam…
S hívott, csábított az álom,
de felmerült bennem egy furcsa gondolat,
(és éber lettem egyetlen perc alatt)
én már álmodtam valahol ezeket a szavakat!
Fellapoztam régi-régi verseim,
s elbújva rajzok és kusza soraim között
egy gépelt papirost találtam.
Felismerés, döbbenet!
Már én is megírtam,
hogy nincs meg a kincs,
de fogalmam sincs,
mi az, mi lehet,
csak
egy hangulat,
egy érzés,
egy futó röpke gondolat…
És lázálomban, betegen
a padlón, a hideg, kemény deszkákon
keresem, egyre keresem
én is a kincset.
Pedig még csak tizenöt éves voltam?
De látod, már akkor tudtam, sejtettem,
hogy keresni kell.
Mi mind vakon tapogatódzunk csak,
leláncolt ember, ha fölhozzák a fényre,
s a barlang árnyait véli még mindig valósnak,
a kutatást, az értelmetlennek tetsző keresést;
hiszi, hogy úgy volt rendjén,
s ami most van – hazugság?
Álom, rémálom?
De nem való. Vagy nem csak.
Felhoznak a fényre. Egyszer mindenkit.
De csak akkor szokja meg szemünk a ragyogást,
ha két kotorászó, kutató kéz összeakad.
Az ujjak
valamit fognak.
Ami puha és meleg,
mozog, keres,
s ugyanúgy megdöbben,
kicsit meg is ijed,
mikor talál egy ugyanolyan kezet.
Kéz, ujjak,
tapogatódznak,
nem látnak, de már ismerik egymást,
minden apró ráncot és az íveket,
finom domborulatokat és az ereket,
behálózzák a kezeket.
Körmök formája, ujjak hossza, –
billentyűk, élő zongora!
Dallamot kicsalnak egymásból,
ha végre
nagy sokára
egyetlen gyors mozdulattal
összekulcsolódnak
a kezek.
Zeneszó!
Trombita!
Kürt és harsona!
Diadalmas dobok, feszül a büszke bőr,
pereg.
De csak egy pillanat,
vagy perc talán,
mit úgy vár a pár…
(boldog harmónia lesz-e? Lesz-e?)
A zene csitul, csillapul –
szemek ragyognak csillagul!
Szerelemül beszélnek a szájak,
ha végre egymásra találnak…

Ezt kerestük.
Ez hát a kincs, a boldogság, a jutalom,
hogy kitartottam – soha fel nem adom –
ezt daloltam, ezt dalolom…
És élek, és virulok,
most élek igazán, most virulok vadon:
hogy szeretek, szeretek nagyon.

(2007. január 9., 11.)