Egy generációnyi lélegzetvétel

ültem már naphosszat kocsim ülésén,
asztalom előtt, vagy éppen egy széken.
pillanatok repkedtek körbe-körbe
koponyám körül, s glóriás szentként
köptek a földre, de lehet hogy csak
mártírnak képzelem magam
a lelkemen ejtett sebeket nyalogatva.
az utcánkban, ahol több 1000-szer
lépdeltem már, semmi hit, semmi jóság,
csak a sápkóros közöny.
hulladékokból összetákolt barakok,
betonvázas szörnyetegek,
konganak üresen, mégis néhol
vak ablakok mögött leskelődnek
fekete szemüregek,
s látszólag küldenek csak felém, életjeleket.
és hogy köztük élek, mindez
mentális fogyatékosság, s fizikális gyűlölet.