Egy gondolatom a lángolásról

Ha egyszer megégetett a tűz annyira, hogy többé a meleget sem kívántad, s a forrótól egyenesen féltél, akkor nem nyúlsz máskor a lángokba. Kérdés csak az: mit teszel, ha csábít a fény.
Mit teszel ha szíved azt súgja lépj közelebb és érintsd meg, ha elvarázsol színes világa, ha már nem tudsz másra gondolni csak arra, hogy meg kell érintened.
Az eszed bevillantja a sérült lényedet, mivel minden nap szembe kellett nézned és talán még ma is érzed, mert az emlékek elől nem menekülhetsz.
Emlékszel még a nyugodt lángra, ami olyan békésen ölelt át melegével, ami egy percre sem aludt el, nehogy bántson a hideg. Elbűvölt csodás fényével, a fénnyel, mi megvilágította a sötétséget és gyönyörsugárban úsztatta életeded.
De egy napon túl hevesen lángolt, túl hevesen, érzelmek nélkül, s mielőtt kioltotta volna magát életedből szétégette gyanútlan léted, rádnyomta a maradandó sebeket majd kialudt, s így elhozta a hideget.
Nincs átölelő melegség csak a hideg, mi tovább marja az örök sebeket.
A hideg, az érzéketlen hideg, mi belekerget az égető tűz fájó ölelésébe.