A láng szívemben elemészt,
a vágy lelkemben tüzes jég.
Emléked bennem úgy él,
mint egy drága festmény.
Fáj, ahogy az ecset a papírhoz ér…
Emlékszem: némán zúgott a harang,
mikor lelkem a lelkedhez tapadt.
Próbálta megérteni, miért hagylak elmenni,
miért nem tudok hozzád többé szólni.
Hatalmad volt felettem, s én örültem,
hogy hű rabszolgád lehettem.
A börtönt is elviseltem.
Éles penge voltál lelkemben.
Elfeledni téged mégis lehetetlen…
Utolsó szavad bennem úgy ragyog,
ahogy a költő írja a szózatot.
De a tinta elfogyott,
üresek már a sorok…
A festmény is megkopott,
színe nem tarkítja tovább a holnapot…
1 hozzászólás
Az ellentétek tengere!
Azt hiszem ha ezt a verset még jobban kibontottad volna,
akkor egy szép hosszú vers kerekedhetet volna belőle.
De ezt lehet hogy azért érzem mert bennem felhozott olyan
érzéseket, amik tovább akartak gördülni, kibontakozni.
Ez a jó a versekben-versedben!
Szirom