Vágytuk az illatos erdőt nyáron,
Fogtad a kezem, télen ne fázzon.
Tavasszal sárkányt küldtünk az égre,
Varázserővel festette kékre.
Aggódva néztél, ha beteg voltam,
Csókot adtál, ha végre szóltam…
Emlék maradt, mind ami szép volt…
mert
elfelejtettük azt a varázsszót…
Tudod, a „titkost” amit kitaláltunk,
pontosan azért, ha egyszer elválunk,
az a szó lesz, mi egymáshoz vezet…
nem jut eszembe. Gonosz emlékezet!
Csak egyetlen szó, csak egyetlen kéne!
Te tudod, mi lehet? Vagy végleg vége?
5 hozzászólás
Találd meg a szót! 🙂 A versedben nagyon éreztem a múlt szép emlékeit a mert-ig, majd a varázszó megtalálásának vágyát, egy esetleg elromló kapcsolat végefelé. Számomra az érzés az igazi vers.
Köszönöm Helen és Aysa! 🙂
Lüktet a versed, sok az érzés benne. Valóban átélt dolgokról beszélsz, és nem csak mint szemlélő közvetítesz valamit. Ez nagyon tetszik. Nagyon magával ragadott… és azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.
Köszönöm az élményt.
Szeretettel: A.
Köszi, hogy olvastad, és örülök, hogy tetszett! 🙂
nagyon jó vers, a téma ismerős, mikor szavak nincsenek, még a titkos szó is eltünik… gratulálok Gyömbér! a vershez.