Egy talpnyalóhoz

Mert uradat figuráztam a versben,
gyűlöleted kifakadva kiáltott,
rám ripakodva üzented a nyersen
válogatott, dagadó, botor átkod.

Mintha a gőgnek a cenzora lennél,
úgy sziszeged konok érveidet rám,
hátha a szám befogod velük, elméd
már csak a bávatag indulaton jár.

Hogy merem én uradat figurázni,
míg te nyalod szaporán puha talpát,
bárha imádatod így sem akármi,
rád vigyorogva az ördög is átlát.

Mert te csupáncsak a hasznodat óvod,
majd eladod hamarost urad is, ha
újra kevesled a gyöngyöt, a koncot,
megtagadod, de nem ám vonakodva.

Szolga maradsz, gazsulálsz, de a lelked
áron alul nem adod sohasem, már
önkritikát gyakorolni a merszed
nem fog, ezért odaát a pokol vár.