Verseimbe loptad
örömök suttogását.
Te,
ki Lirával kacérkodsz.
Szédült sorokba öntöm kacajod,
huncut mosolyod
tintába szárad,
fárad
a toll,
szenved a szó
kimondatlanul,
mikor
intésed szívembe szorul,
mint
törött szárnyú Múzsa sóhaja
sajog versem fájdalma
könyörgőn,
rimek ölébe hal
szavakba csomagolt óhajom.
Hunyt pillák őrzik
Iriszbe festett arcodat,
sebzett emléked
zuhan,
visszacsókol ,
majd feledés hint esengve
egy utólsó versszakot:
szépnek szerettem szemed,
szerelmem volt a tűz,
parázsa felperzselte szerelmed
s a többi
…üres űr.
7 hozzászólás
Igazán szomorú, igazi búcsú. Gyönyörű képekkel érezteted az elválás fájdalmát. Sajnálom, ha tényleges élmény váltotta ki a verset, de nyújtson vigaszt az, hogy gyönyörű lett.
Nagyon szép verset írtál! Gratulálok!
Jaj gyogyo,
ez csodaszép!!!!
Úgy érzem egy végleges búcsút éltünk meg soraidon keresztül, mondhatni gyászos jelleggel, mint, amikor utolsó útjára kísérünk valakit. Remélem nem így történt!
….peregnek könnyeim…
szeretettel, eszkimo.
nagyon szép…. 🙂
talán búcsú a verstől mint szerelmestől?…
Sajnálom hogy csak most fedeztem fel.Grt.Z
Szia!
Nagyon szép vers, tetszik.
Szeretettel: Rozália