Miért van az, hogy egy teljes nap megy el
unalomba fulladva az által,
hogy nem tudlak magam mellett?
Mint lassan vánszorgó csigára
lép rá, óvatlan vándorként, az árnyéka
annak a délutánnak,
melyet együtt töltöttünk,
annak az ezernek,
melyen kölcsönösen kifárasztva egymást
frissítettük fel a másikat úgy,
ahogy soha még senki mást…
S miért nem takarodik már el ez a nap is, mint a többi?
Úgy vágyom már a végére,
némi csendes békére…
Hazugság.
Rád vágyom, téged akarlak,
s te mit kérdeztél akkor tőlem?
Ó igen… Unom-e majd mindazt, mit veled töltök időben…
Könyörgöm!
Majd szétrepeszt a vágy…
Magányomba fojt az ágy…
1 hozzászólás
Határozottan jó vers, ami igazán tetszett benne, az ambivalens érzés, a Vágy kifejezése és a megtorpanás (…Hazugság. …) a vége előtt.